Pár hónappal ezelőtt egy 4 hónapos kutyakölyök boldog tulajdonosa lettem. Tudtam, hogy nehéz feladat vár rám, még soha nem neveltem kölyökkutyát, eddigi kutyás tapasztalataim is egy másfél éves, epilepsziás kutyussal voltak három éves koráig, de hát az nem ugyanaz, mint egy gyerekkutyát az életembe fogadni. Felvérteztem magam pár szakkönyvvel, becsülettel elolvastam őket, és úgy gondoltam, én már mindent tudok. Mert természetesen egy okos, szófogadó, boldog kutyát akartam, mint mindenki, úgy hittem, hogy ehhez pár könyv, némi jutalomfalat és maximális szeretet elég.
Aztán mikor az első héten megtapasztaltam, hogy a szobatisztaságra nevelés messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy leírva hangzik, kezdtem elkeseredni, aztán megnyugtattam magam, hogy biztosan csak több idő, több türelem szükséges. Aztán az én drága kutyusom elkezdett az ágyamra pisilni, a pelenkáján pedig jókat aludt, vagy darabokra szaggatta. Eleinte véletlennek gondoltam (azt sem akartam elhinni, hogy az én kicsi kutyám fel tud menni az ágyra), aztán amikor a pisi mellé már a szilárdabb piszok is társult, kezdtem aggódni. Buzgón kárpit tisztítóztam, fóliáztam, letakartam, mostam, fújtam a „kutyariasztó” sprayt, közben pedig folyt a könnyem, mert kezdtem azt hinni, hogy az én drága kutyusom boldogtalan velem, nem érzi jól magát, valamit nagyon rosszul csinálok, és ezt akarja tudatni ilyen drasztikus módszerrel.
Mikor először találkoztam a Katival, még azt gondoltam, hogy egyedül megbirkózom a feladattal, de akkor még az ágyam mindennapi megszentségtelenítése nem öltött ilyen méreteket. Pár hét után tudtam, hogy segítségre van szükségem, internetről, könyvekből, egyedül nem fogom tudni megoldani. Már ott tartottam, hogy nekem bármennyire is fáj, „visszaadom” a kutyust, mert bezárni nem akartam, de már tarthatatlanná kezdett válni a probléma. És ha ő itt boldogtalan, akkor én nem akarom kínozni.
Aztán jött a Kati, és elkezdett tanítani. Nem is igazán a kutyust, hiszen valójában nekem volt szükségem rá. Megtanította, hogyan tanítsam, hogyan érjem el, hogy én legyek a vezér, és tisztelje a „helyem”. Valójában még azt is meg kellett tanuljam, hogyan játsszam a kutyámmal. Soha nem gondoltam volna, hogy milyen apróságokon múlnak ezek dolgok. Nagyon sokat dolgoztam a kutyussal a Kati iránymutatásai alapján, fáradtan munka után is gyakoroltunk, gyakoroltunk és gyakoroltunk.
Most van egy hét és fél hónapos okos, jól nevelt kutyusom, akivel akár a pórázt sem kell fognom, mert megbízhatok benne. Volt, hogy vadidegenek jönnek oda, hogy megdicsérjék, milyen okos, engedelmes. A kedvencem, mikor kisgyerekes anyukák mondják a gyereknek „Látod, milyen okos ez a kis kutya, megáll a járda szélén, nem rohan át, neked is így kéne!!!”
Nem sajnálom a ráfordított időt, energiát, pénzt, mert az, hogy van egy boldog, kiegyensúlyozott kis társam, az mindennél többet ér. Nekem nem ment volna Kati segítsége nélkül, nagyon boldog vagyok, hogy az egyik sétáltatás közben összefutottunk. Lehet, hogy azóta már több új ágyat is kellett volna vennem…
Kriszta
